Drága Jó Kávénénikék!

A mai napon felfigyeltem egy hírre, miszerint a jelentős mennyiségű kávé fogyasztása növeli a hallucinációra való hajlamot. Ha-ha-ha!
Ezt a képtelen feltételezést egy kísérlettel kívánták bebizonyítani, miszerint sokat kávézóknak és keveset kávézóknak fehér zajt játszottak le és arra kérték őket, jegyezzék le, hányszor hallják ki belőle Bing Crosby Fehér karácsony című számát. Az úgynevezett kutatók azt állítják, hogy csak egyszer adták le a dalt, ám a sokat kávézók többször vélték hallani... ennyi lenne a bizonyíték???

Nos, be kell vallanom: rajongok a kávéért. Méghozzá nem is akármilyen formában! (Most kéretik az összes érzékenyebb idegrendszerű baristának befejezni az olvasást!) Én ugyanis a hideg, kicsit állott kávét szeretem. Van úgy, hogy késő este megfőzök egy adagot, hogy reggel már a csodásan kihűlt (de nem pincehideg), másnapos fekete várjon, amelyet egy korty, szigorúan alacsony zsírtartalmú tejjel döntök le (a dietetikusok viszont most forduljanak el!) - éhgyomorra. Ilyen erős kezdés után már tulajdonképpen a meleget, a frissen főzöttet, a kapszulásat és a zacskósat is meg tudom inni, csak kávé legyen.

Rám ugyanis a kávé jó hatással van. Megemeli a vérnyomásom legalább 90/60-ra, képessé tesz rá, hogy 15 percnél tovább nyitva tartsam a szemem és remekül ellensúlyozza a marhadrága fehérítő fogkrém okozta szembetűnő esztétikai javulást. Ezért is iszom meg belőle naponta 2, 3, 4 néhány pohárral.

De hogy hallucinációim lennének? Azért ez minimum enyhe túlzás. Persze van, hogy meglepő dolgokkal találom szembe magam.
Tegnap például a 14 éves fiúgyermekem megköszönte, hogy felébresztettem reggel fél 7-kor és nekilátott a csellógyakorlásnak. Amikor figyelmeztettem, hogy Johann Christian Bach C-moll Concertojában jóval nagyobb dinamikai különbségek vannak, hálásan pillantott rám, és megjegyezte, hogy laikus létemre milyen pontosan érzem a zenei kifejezések formáit.
Leányom eközben zokszó nélkül elfogyasztotta a harmadik napja ugyanolyan formában feltálalt zabkását, persze kakaó nélkül, mert azt megint elfelejtettem venni. Az uram a délelőtt során felhívott és jelezte, hogy két üveg sör felhörpintése után este tízkor aludni tért a tegnapi ottalvós munkahelyi bulin és ma frissen-fitten átveszi a bevásárlás-főzés turnét. A dolgom csak annyi, hogy kiadom a tennivalókat, és ő bevásárol, intézkedik, tesz-vesz, megfőzi a nyári szüneten leledző kiskorúak egész heti ebédjét.
A munkámmal eközben hasítottam, mint a Masat-1, és legalább olyan flottul visszatértem otthonunk légkörébe, mint a csodás, magyar építésű műhold. A családi körben töltött percek kellemesen folydogáltak, anya mosdott, apa főzött, gyermekeim derűsen olvasták a kötelező olvasmányaikat, együtt lenni is jó volt... és ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy milyen komoly dolog is a tudomány, és megfogadtam, hogy ezentúl leállok az ötödik csésze kávénál. Bár Bing Crosbyt ma még csak kétszer hallottam. Azt hiszem... 

Drága Lányok, Asszonyok!

Az elmúlt hétvégén a vasárnapi boltzár nagy nyertesénél, egy környékbeli kínai bevásárlóközpontban volt szerencsém eltölteni néhány felejthetetlen órát, mintegy tízezredmagammal. Ezúton levonom a tanulságokat.

Lánygyermekemmel kézen fogva indultunk a beszerzőkörútra. Bevásárlólistánkon egyetlen tétel szerepelt: egy sportos, kényelmes szandál. (Igen, itt lehet ujjal mutogatni a smucig anyára, aki nem hajlandó a 3 hónapig hordható lábbelire néhány ezresnél többet kiadni...) A jól kidolgozott terv azonban mintegy félóra alatt dugába dőlt, ugyanis a kínai gyártók szerint a mai lányok nem kényelmes szandira vágynak, ellenben rajonganak
- a strasszért,
- a nagylábujjt a többi négytől sebészi pontossággal elmetsző pántért,
- a neonszínekért,
- és a nagyidai cigányokat is hozsannázásra késztető, diszkrét mintákért.
Ezen okokra hivatkozva elráncigáltam leányom az ízléses portáloktól és megelőzendő a két napig tartó büntető-duzzogást, felajánlottam, hogy nézzük más portéka után.

Szemügyre vettük tehát a ruházati kínálatot, és elfogott a vásárolhatnék. Már majdnem bepréseltem magam egy 20 négyzetcentiméternyi próbafülkébe, kezemben mintegy nyolc darab vállfával, amikor tudatom alól felrémlett egy neves stylist figyelmeztetése. Amikor egy újságíró megkérdezte tőle, honnan lehet tudni, hogy egy szín, egy minta, egy fazon már nem trendi, azt válaszolta: onnan, hogy meglátjuk a kínai boltok kirakatában. Így fájó szívvel visszaakasztottam az összes csíkos és pöttyös rucit.
Ekkor vetettem rá magam a csíkos és pöttyös tornacipőkre, de beláttam, túlzás lenne tovább tetézni a meglévő csíkos és pöttyös ruháimat. Viszont feltűnt, hogy könnyűszerrel öltözhetnék gladiátornak, ha bevállalnám a csinos, műbőr, térdig pántos topánokat. Nem tettem.

Lánygyermekem érzelmi zsarolására ekkor beugrottunk az egyik szomszédos boltba (bár én váltig állítottam, hogy ugyanott járunk, és csak akkor hittem a kiskorú szavának, amikor észrevettem, hogy itt nem Cso-Cso szan, hanem Mao Ce Tung az eladó). Azt is beláttam, hogy felesleges azzal érvelnem, hogy ez felnőtt kínálat, hiszen a kínai méretezés tulajdonképpen még csak irányadónak sem számít. Így került a birtokunkba egy feledhetetlen kis szoknya. Ha nem veszem be a derekát, még nekem is jó lesz. Csíkos.

Ezenfelül még egy óriási felfedezést tettem egy közért jellegű boltban (az illetékeseknek kéretik utánajárni az adott kereskedelmi egységnek, mert érzésem szerint meglehetett vagy 220 négyzetméter és az sem biztos, hogy a bent tartózkodó Teng Hsziao Ping elsőfokú rokona Horváth Gábornénak...). A lényeg azonban az, hogy majdnem féláron be tudtam szerezni egy márkás fogkrémet, egy szintén ismert márkájú kézkrémet, egy teljesen márkátlan vietnami balzsamot, egy lábradírt, egy rég vágyott, színváltoztató, üvegszálas díszt, egy évig elegendő sültkrumpli fűszersót, 10 kg Parsil (sic!) mosóport, 4 pár műszempillát és egy messziről szalmának látszó férfikalapot, hogy az uram se érezze kisemmizve magát.
A bevásárlólistámat még hazaérkezésünk előtt kidobtam...

Drága Asszonytársak!

Mint a blog első bejegyzéseiben említettem, szerintem mi már túl vagyunk azon, hogy könnytől csillogó szemmel faljuk Coelho és más közhelyszótárak biztató sorait. Én legalábbis egy ideje úgy érzem, nem nagy segítség, ha ötvenedszer elolvasom, hogy bármire képes lehetek, csak akarnom kell... Tudjátok, mióta próbálok repülni? És nem megy, és nem megy...

Arra gondoltam, ezen az alapon felcsapok demotivációs trénernek és a partvonalról beordítozom a legnagyobb blődségekkel szembeni ellenvetéseimet. Íme!

1. Csodák csak azokkal történnek, akik hisznek bennük.
Én rendületlenül hiszek a vízen járásban. Ezért nem is vagyok hajlandó megtanulni úszni.

2. Már annyi mindent túléltél, bízz magadban, és azt is túl fogod élni, ami ezután következik.
Nagyon nagy gáz, ha nem csak túlélni szeretnék?

3. Minden okkal történik. Az okra pedig csak utólag jövünk rá.
Az a probléma, hogy van olyan dolog, amiről évek múlva is csak azt tudom kérdezni, hogy mi a fenéért kellett ennek megtörténnie?

4. Jegyezd meg, az élet kemény, egy tart minket állva: a remény.
Engem speciel egy téglafal is állva tart. (Egyébként pedig az ilyen rímes sorokról mindig az jut eszembe, amit hatodikban egymás emlékkönyvébe firkáltunk: Két hajó úszik az élet tengerén, az egyikbe (sic!) te ülsz, a másikba (ismét sic!) én...)

5. Ne állj bosszút! Azzal csak olyanná válsz, mint ő.
De ha annyira jól esett kihúzni a széket Béla alól, akik ötödikben kétszer is elgáncsolt.

6. Aki szeret, szeresd! Öleld meg naponta! Mert könnyen meglehet, hogy megöleli más. És akkor - hidd el - nem ő a hibás.
De. Ő.

7. A tétovázás gyengíti az akaratot. Nincs helye a kétségeknek. Cselekedni kell!
Nekem sokszor bevált a következő taktika: ha valamilyen megoldhatatlannak tűnő feladattal találtam szembe magam, nem csináltam semmit. Az esetek 90 százalékában megoldódott magától.

8. Megváltozik a mosolya annak, aki tudja, merre tart.
Saját tapasztalataim szerint egy jó fogszabályozás többet változtat.

9. Az egyik percben nincs semmid, a másik percben többet kapsz, mint amit el tudsz fogadni.
Ugyan már, ne becsüljünk alá senkit! Én például bármennyit el tudok fogadni.

10. Azzá válsz, amire gondolsz.
Jaj! Én egy körözöttes kenyérre gondoltam...

11. Forrás (szerző): https://motivator.ma/uzleti-siker/hianyzik-a-motivacio-akkor-ime-az-50-leginspiralobb-idezet/ Az az igazán gazdag ember, akinek akkor is futnak a karjaiba  a gyerekei, amikor a keze üresForrás (szerző): https://motivator.ma/uzleti-siker/hianyzik-a-motivacio-akkor-ime-az-50-leginspiralobb-idezet/ Az az igazán gazdag ember, akinek akkor is futnak a karjaiba  a gyerekei, amikor a keze üresAz az igazán gazdag ember, akinek akkor is futnak a karjaiba a gyerekei, amikor üres a keze.
Az én gyerekeim azt kérdezik, amikor belépek az ajtón, hogy "mit hoztál anya?".

12. Ne hagyd, hogy megmondják, mit kell tenned! Kövesd, amit a szíved súg!
Ezzel már próbálkoztam. De sajnos a szívem olyan halkan suttogott, hogy a főnököm túlkiabálta...

Figyu Csajok!

Ma megtudtam, hogy befellegzett a hipstereknek és itt vannak a yucciek. (Már a kiejtésnél is elbizonytalanodtam. Talán jákki. Vagy juki.) Ugye, hogy nektek is leesett az állatok? Ki hitte volna? Mára már nagyjából beazonosítottam: a szakállas, szemüveges, laza intellektüelnek tűnő pasik és csajok (ők azért szerencsés esetben szakáll nélkül) a hipsterek. Akkor éreztem szükségét, hogy ezt kiderítsem, amikor egy 10 évvel fiatalabb kolléganőm úgy jellemezte egy ismerősét, hogy tipikus hipster. Ekkor én rákerestem a Google-ban. Vagy mit is beszélek! Meggugliztam.

És éppen hogy menőnek, zsírnak, zsirálynak (a szlengszótárból tudtam meg, hogy ez a zsírkirályra utal) éreztem magam, amikor kiderül, hogy a hipstereknek annyi. Itt vannak a yucciek. Mit gondoltok, 40 évesen van még esélyem yuccienak lenni? A cikkben, ahol ezt olvastam, részletes leírást is kaptam róluk, amely nagyjából így néz ki:

- A yuccie a Madách térre jár, a Telep és a Központ nevű vendéglátóipari egységek ELÉ. Ugyanis nem megy be. Nos, én sem megyek be, hiszen a Madách téren csak az Örkény Színházat ismerem.

- Kikacagja a rozéfröccsöt, és kézműves söröket fogyaszt a kézműves sörözőkben. Azon gondolkodom, kizáró ok-e, hogy nem szeretem a sört és vénasszonyként inkább az édes pezsgőre szavazok?

- Mainstream fesztiválok helyett urbánus megmozdulásokra jár. Én a sarki könyvtárba járok. Az számít?

- A yuccie nő nem tartja fontosnak, hogy kivillanjanak a tetoválásai. Hát, ez így rendben van. Én sem tartom fontosnak. Igaz, nincsenek is.

- Leginkább burgert eszik, de nem ám a Mekiben vagy a Burgiban, hanem ezt is kézműves helyeken. Ez majdnem stimmel, csak én a burgert szendvicsnek hívom és többnyire magam készítem. De akkor ez kézműves!

- Sorozatokat néz, de nincs ideje olvasni. Ez klassz, nagyjából passzol hozzám. Csak én a Jóban-rosszban közben azért olvasni is szoktam.

- Az Instagramon és a tumbl-ön van fenn, és a képek mellett szinte kizárólag hashtageket használ. Én az előbbi mondatból 3 kifejezés tartalmával nem vagyok teljesen tisztában. Mit gondoltok, melyek ezek? (Annyit segítek, hogy nem a "kép", a "kizárólag" és a "használ" szavak azok.)

Drága Barátnéim!

Sokan gondolhatjátok előző bejegyzéseimből, hogy 40 évesen kiöregedett csatalónak tartom magam, de azért ez nincs feltétlenül így. Azt gondolom inkább, eljutottam az emberélet útjának felére, és csak reménykedem, hogy elkerülöm a nagy, sötétlő erdőt. (Kulturális utalás Dante Isteni színjátékára...)

Valahogy úgy gondolom, hogy 80 év az egy szép életút, na jó, plusz még egy pár esztendő, amit viszonylagos épségben lehet eltölteni. Viszont ma azt olvastam, hogy bizonyos transzhumanista gondolkodók már reális lehetőségként beszélnek a belátható időn belül elérhető örök életről. Ez engem nagyon-nagyon megijeszt. Egyrészt ha örökké élhetünk, lesz-e még tétje annak, hogy kihozzunk mindent a mai napból, vagy egyáltalán az életünkből. Minek igyekezzünk, ha tengernyi időnk van próbálkozni? Másrészt pedig ha létezik örök élet, akkor nem csak én leszek halhatatlan, de a főnököm is - így pedig akár kétszáz évet is várhatok egy előléptetésre... Ráadásul hiába ácsingózhatnék a mesés örökségemre...

Mindazonáltal eljátszottam a gondolattal és számba vettem, mihez is kezdenék ezzel a forever life dologgal:

- Azonnal nyitnék egy időskorúaknak szánt társkereső irodát, "Nem csak a százéveseké a világ" szlogennel.

- Hatalmas befektetéseket eszközölnék a gyógyszeriparban - mert lássuk be, ezen ők nyernének a legtöbbet. És lehetőleg még több olyan gyógyszert vezetnék be, amely csak a tüneteket kezeli, de az okot nem szünteti meg.

- Utazási programszervezőként is ténykednék és számos tematikus lehetőséget ajánlanék a szépkorúaknak (bár ez az ún. "szépkor" nyilván 250 év fölött kezdődne). Pl: Járókerettel a Föld körül; Oxigénpalackos túrák földön, vízen, levegőben; Sóbarlang látogatás nyalakodási lehetőséggel.

- Nagy összegű fogadásokat kötnék a nyugdíjbiztosítók ellen.

- Kifejlesztenék egy olyan tükröt, ami kizárólag 50 éves korig mutatja a realitást és utána már örökké ebben a lehetséges valóságban marad.

- Wellness szállodát nyitnék Hotel Geriátria néven.

- És végül létrehoznék egy diszkrét bér- és öngyilkos irodát mindazoknak, akik megszabadulnának az örök élet nyakukba varrt lehetőségétől.

Leányok, asszonyok!

A múltkori bejegyzésemben már említettem egy tesztet (Ki az igazi lelki társad?), amelyet nem töltöttem ki - tulajdonképpen az eredménytől való félelem miatt. Ezek után azonban egyre-másra beleütköztem a NASA által kifejlesztett, tudományos igényű Facebook-tesztekbe, és hát nem tudtam tovább ellenállást tanúsítani, na!

Elsőként némi kézremegés mellett rámentem a Hogyan fogsz kinézni 50 év múlva? c. szösszenetre. Nos, hölgyeim, mivel az eredmény szerint jó esélyem van rá, hogy egy aszott ázsiai férfit idézzek 50 röpke év múlva, elgondolkodtam rajta, hogy van értelme egy időben elhelyezett kegyelemdöfésnek.

A Hány évesnek nézel ki? c. tesztet viszont csak erős idegzetűeknek ajánlom. Nekem mondjuk kötélből vannak. Ezt persze annak fényében merem kijelenteni, hogy az eredmény szerint 19-nek nézek ki! Ugye, hogy nem hiába az a sok gyilkos kardioedzés és a még annál is több túrótorta, amelyet nem fogyasztottam el este 9-kor! Igaz, ez az eredmény úgy jött ki, hogy a program elemezte a Facebook-oldalamat. Szerintem arra jött rá, hogy mennyire hiú vagyok és nem mert más eredményt kiadni. 

Ennél talán meglepőbb volt az Úgy gondolkozol, mint egy férfi vagy inkább, mint egy nő? c. opus. Pusztán a keresztnevem alapján megérkezett a verdikt: 100 %-ban úgy gondolkodom, mint egy férfi és 0 %-ban úgy, mint egy nő. (Megjegyzem, hogy a mondat második felében elhelyezett elmés matematikai számítás után szinte biztos vagyok benne, hogy ezt a programot olyasvalaki írta, aki 100 %-ban úgy gondolkodik, mint egy nő. Egy szőke.) Azt is megtudtam ezúton, hogy az érzelmek nagyon távol állnak tőlem. Ezen mondjuk pityeregtem egy sort...

A Számmisztika: fedezd fel, hogy mit árul el rólad a neved! c. tesztből kiderült, hogy keresztnevem alapján szabadság- és igazságszerető ember vagyok. Nem lenne etikus ezen állítás igazságtartalmát cáfolni.

Ugyanilyen mélyreható elemzés után megtudtam, hogy ha férfi lennék, Lajosnak hívnának, 43 évesen fogok gyereket várni (mondjuk, azért erre ne vegyetek mérget!), egy szóval jellemezve pedig egy zsarnokgyík vagyok. Azt már nem mertem kideríteni, hogy mennyi ideig élnék túl egy zombitámadást...

És ekkor eljött a pillanat, hogy többet kockáztassak: kitöltöttem egy online intelligencia tesztet. Erről hangsúlyozzák, hogy azért ez nem a hivatalos és csak hozzávetőleges eredményt ad. Én viszont ezt nem hiszem el. Ugyanis annyira magas lett, hogy szerintem ez egy igenis körültekintő, teljesen hivatalos eredmény. Persze a mondás szerint az is igaz, hogy ha kitöltünk egy Facebook IQ-tesztet, amely szerint zsenik vagyunk, akkor egyszerűen az a tény, hogy kitöltöttünk egy Facebook IQ-tesztet, érvényteleníti az eredményt...

Drága Asszonypajtások!

Több dolgok vannak földön s égen, Barátnéim, mintsem bölcselmetek álmodni képes... és ezekhez én mind öreg vagyok. (Shakespeare Vilmos után szabadon.)
És most nem csak olyan nyilvánvaló dolgokra gondolok, mint a tangabugyi és zokni-szandál összeállítás (bár ez utóbbi kortalan). Inkább olyasmikre, amikre esetleg még vágynék, de már nem kimondottan állnak jól. Például:

1. Fodrozódó hónaljat villantó felső
Sosem hittem, hogy ily korán bekövetkezik ez a pont, de egy hírolvasónál feltűnt, hogy 40 körül már nem annyira kívánatos az icipicit megereszkedett hónalj alatti bőrlebernyeg. (Hinnétek, hogy ez a kevéssé exponált testrész is el tudja engedni magát...?)

2. Szedetlen szemöldök
Egyre több celeben vélem felfedezni a művészi természetességet sugalló szemöldököt. Persze nyilván szálanként van eligazgatva, de tény és való, hogy nem ceruzával festett, csodálkozó tusrajz. Ez utóbbinál szerencsére nem voltam divatérzékeny, és nem követtem a trendet, de azért arról mégsem mondanék le, hogy némi fazont adjak e testfelületemnek. Ellenkező esetben lassan Körmendi Jánosra (fiatalabbak kedvéért az ifjú Kiszel Tündére) hajaznék. Vagy szemöldözöknék.

3. Nagy rózsás és/vagy pillangós és/vagy színes tetkó
Volt korszak, akikor tetszett. De nemrégiben láttam egy 45 év körüli ismerős csajt, akinek a vállán tekergő kígyó egy leeresztett biciklibelsőre kezdett hasonlítani és nem volt menő.

4. "Szép napot!" köszöntés
Nem tehetek róla, de ezt mérhetetlenül mesterkéltnek érzem. Ebbe a kategóriába tartozik még az úrasszony és a nagyuram megszólítás. Igaz, egy ideig ide soroltam az "üdvözlöm"-öt, mert túlzottan felnőttesnek és hivatalosnak éreztem. Aztán rájöttem, hogy felnőttes és hivatalos vagyok.

5. A Ki a lelki társad? c. kérdőív kitöltése
Pár nap alatt annyi, de annyi Facebook ismerősöm tudhatta meg a tudományos igényű tesztből, hogy a legjobb barátnője vagy éppen Angela Merkel a lelki társa, hogy éreztem magamon a nyomást. De ellenálltam. Ha Merkel asszony a lelki társam, akkor be kellene látnom, hogy esélytelen az egymásra találás, ha meg az uram, az nem lenne nagy meglepetés 20 év után. Ha pedig netán teljesen más jönne ki.... akkor csomagoljam a kis bőröndömet? Öreg vagyok én ehhez...

Drága Sorstársaim!

Van-e olyan asszony a földtekén, aki nem tapasztalta azt a fordított arányosságot, amely az életkor előrehaladása és a büntetlenül elfogyasztható élelmiszer mennyisége között áll fönn? (Magyarul: 40 évesen már nem ránthatjuk magunkra a hűtőt este tízkor, hiszen már egy kiadósabb Hamlet-szendvics elfogyasztása is újabb fodrot jelent deréktájon.) Nem volt ez mindig így.

A napokban jutott eszembe, hogy 30 évvel ezelőtt az anyukám által készített "Zöld" nevű süti volt a kedvencem. Azért hívtuk így, mert a "tésztáját" zöld színű keserűmandula aromával színezte meg a mama. A tészta szót azért tettem időjelbe, mert szerintem nagyjából 70-80 deka kristálycukorból, néhány tojásból és talán darált kekszből állt. Ezt töltötte meg édesanyám főzött csokoládékrémmel... Ebből falatoztam tehát desszertként és nem féltem. Akkor még vakmerő és bátor voltam.

Mára határozottan elgyávultam. Nem merem kenyérrel tunkolni a pörköltszaftot; ahányszor leugrom egy kisboltba lekváros fánkért, végül mindig rozskiflit teszek a zacsiba; ha nagyokat nyelek a töpörtyűhalmok láttán, azonnal felvillan előttem a kalóriatáblázat; és képes vagyok több száz métert kerülni, csak hogy ne állja utamat Zugló legnagyobb gombócát áruló fagyizója.

De mivel nem lehet állandó rettegésben élni, kidolgoztam néhány önvédelmi szabályt, amellyel megkönnyíthetem az életemet:

1.  Az állva, sétálva, utcán illetve tömegközlekedési eszközön elfogyasztott táplálék nem számít. Nulla kalóriával tüntetendő fel a táblázatban.
2. Bárki bármit mond, az italoknak egyszerűen nem lehet kalóriatartalma. Nincs és kész.
3. Az ananász igenis mínusz kalóriás. Vagyis minél többet eszel, annál több zsírt égetsz. Ez a Pina Coladára is vonatkozik!
4. A ropi nem számít chipsnek. A sós puffasztott kukoricarudacskák sem számítanak chipsnek. A Chio ... nos, ez kivétel- tehát nyilván erősíti a szabályt.
5. A csípős paprikában található kapszaicin erős zsírégető. Tehát ha harapsz belőle a zsíros kenyérhez, a paprika közömbösíti a zsírt - vagyis ez így nulla kalória. (Fontos tudnotok, hogy nemrég rábukkantam egy chilis kesudió-mogyoró snackre, ami az egyik legnagyobb találmány lehet az utóbbi évtizedben. Akit érdekel, annak megírom, melyik üzletben kapható.)
6. A mérlegelésre legjobb időpont a kora reggel, vécéhasználat után. De a legeslegjobb és mértékadó eredmény egy hányós-fosós (bocs!) vírus bekapása utáni 3. napon keletkezik...

Barátnéim az Úrban!

Bizonyára mindnyájan tudjátok, mi is az a referencia-ruha és miért van rá égető szükségünk. 18 éven aluliaknak mondom (akik nyilván nem olvassák ezt a blogot és ne is tegyék, mert nem szeretném átszakítani naív optimizmusuk ködfátyolát): a referencia-ruha egy olyan ruhadarab, amelyen mérni lehet testünk gyarapodását, kiteljesedését, változását. Mármint ha mérni szeretnénk egyáltalán. Mert hát ki az a mazochista, aki feltétlenül szembesülni akar azzal, milyen is volt szőkesége... és hajdani bombateste?

Nos, én. Ugyanis nemrégiben ledobtam néhány kilót (nálam a legjobban bevált fogyasztószer a stressz... de erről majd máskor bővebben), és úgy éreztem, itt az ideje, hogy rákészüljek egy pénteki esti megjelenésre. Há-há-há-há!! - Szó szerint ezt gondoltam, amikor egy komolyabb gardróbfeltárás után előhúztam az én kis referencia-ruhámat. A diszkrét pipacspiros színéről ismertem meg. Mert a mérete valahogy nem stimmelt. Az uram titkon kimosta volna főzőprogramon? Oké, valóban egy miniruháról van szó, ami szabadon hagyja a vállat, mellben bő és laza, viszont mell alatt egészen testhez simuló. 

Gondoltam, hadd simuljon és megpróbáltam alulról belebújni. A térdemen lazán átcsusszant (szóval, a térdem egész jól tartja a formáját), de feljebb valami megállította. Milyen vastag anyagból készítik ezeket a hasleszorítós bugyikat, írok is majd a gyártónak...! Oké, akkor próbálkozzunk felülről. Mondjuk, ezt a módszert azért nem szeretem, mert a melltartóm ilyenkor elhagyja rendeltetésszerű helyét, felcsúszik, és úgy kell utólag visszahajtogatnom a belevalót. Így viszont sikerült magamra hegesztenem a kis pirost.

Nos, azt nem állítom, hogy 10 éve is ugyanígy állt, amikor vettem. Mert nem. Megvan: hát akkor még hosszú hajam volt és kontyban hordtam! Meg talán kevésbé volt ennyire kifejező a ... gyomrom. Nagyon érdekes megfigyelés, hogy nem csak az alsó has tud elkényelmesedni, de a felső rész is. Nem úgy értem, hogy hurkás, inkább olyan, mint egy kisebb raklapnyi  babgulyás elfogyasztása után. És az az igazi gáz, hogy csak egy kávét ittam egész délelőtt.

Az egyetlen reményem az maradt, hogy hátulról azért csak jó csaj maradtam. Telefonom selfie-készítő funkciója segítségével megszemléltem magam ebből az aspektusból is. Hát, nem is tudom. Lehet, hogy az anyag nyúlt ki - nyilván az fodrozódik popsitájon. Sőt, egész biztos.

Oké, felejtsük el a kis piros referencia-ruhát. Hiszen miről is referálna? Legfeljebb arról, hogy a háztartási gépekhez hasonlóan a ruhákat is direkt nem időtálló anyagokból gyártják, csak, hogy mindig újat kelljen venni. Összement és kifodrosodott. Erről ennyit. Még szerencse, hogy van egy másik referencia-ruhám is. Ez bezzeg úgy áll, mintha rám öntötték volna. Ugye, hogy ugye? Ráadásul színben is sokkal előnyösebb. Csábos és slankító fekete. Ha jól emlékszem, épp a lányomat vártam, amikor vettem....

Drága Barátnéim!

Azt olvasom ma egy igen hiteles bulvárújságban, hogy az egyik celebünk "elismerte fotóinak retusálását", majd feltette a kérdést, hogy mi ezzel a baj. (Oké, pénzügyi kényszer hatása alatt ismerte el, ugyanis arcát és nyilván retusálatlan testét adta egy fogyasztógépnek.)
Saját kérdésére adott válaszát (miszerint azért kell belenyúlni a képekbe, mert a fényképezős telefonok torzítanak), sajna nem tudom elfogadni. Én is sokáig azt hittem, hogy a fényképező torzít...
A mai napig megdöbbenek, amikor meglátok egy-egy képet az ún. elkapott pillanataimból, ugyanis egy 40-es nő van a képernyőn. Eseménydúsabb éjszakák után akár 50-es. Én meg ugye nemrég töltöttem be a... ja, tényleg.

Ennél már csak az rosszabb, amikor beállított fotó készül rólam, ugyanis az elmúlt évtizedekben rájöttem: nekem nincs jó profilom. Sokan pontosan tudják, melyik az előnyös beállításuk, melyik a szebb profiljuk, honnan kell őket fotózni. Én meg valahogy mindig kihozom magamból a legelőnytelenebbet. Ha alulról fotóznak, megduplázódik a tokám, ha szemből, kiderül, hogy az egyik szemem úgy arányul a másikhoz, mint Stan Panhoz, oldalról pedig eluralja a képet az orrom. Lehet, hogy beperelem az anyatermészetet hátrányos megkülönböztetésért!

A hírességek retusálásával egyébként más bajom is van. Nevezetesen az, hogy ennél jobban már nem tudom behúzni a hasam. Ugyanis ha azt látom az újságosnál, hogy bomba formában van a 47 éves Naomi Campbell, és valóban, egy fekete párducot pillantok meg vonaglás közben, előtör belőlem a nagy nehezen kianalizált kisebbrendűségi komplexusom. Én legfeljebb barnamedve lehetnék Photoshop nélkül. Miért kell nekem kövérnek és öregnek éreznem magam néhány jókezű grafikus miatt? El is határoztam, hogy zászlót bontok és majd jól sarokba szorítom a retusált celebeket és messze elkerülöm a Photoshopot.
És nem. Nem csak azért, mert halvány elképzelésem sincs a használatról...