Drága Jó Asszonytársak!

Tegye fel a kezét, aki nem emlékszik a Tiffany, a Júlia, a Romana Bianca, esetleg a Szívhang regényújságokra! Aki most feltette, az nyugodtan elhagyhatja ezt az oldalt, hiszen nyilván nem élt meg olyan ár-apályokat a romantika tengerpartján, mint azok, akik örökre szívükbe zárták a csúcsromantika eme fénypontjait. Ugyanis ezen kis füzetecskék teli voltak olyan megindítóan gyönyörű történetekkel, amelyeknek a végén a hősnő lobogó (természetes) vörös haját hátradobva, könnyes szemmel hagyja magát lesmárolni a kérges tenyerű lovászfiútól. Vagy az asszisztensnő magához tér az ájulásból, miután elolvasta az addig némán szenvedő Szova doktor szerelmes levelét.

Nos, nekem nem volt sok ilyen újságom, de azt a négy darabot, amit az anyukám vásárolt, mind elolvastam. Ötször. Akkoriban még pontosan úgy képzeltem a romantikát, ahogyan ottan le volt írva. Magányos (25 éves) szív keresgél a nagy érzelmi sivatagban, és végül kiderül, hogy a szerelem végig a közelében lakozott, csak a fatális véletlen eleddig közébük állt. De egy fényűző bálban / az istállóban / egy lakatlan sziget fehér homokos tengerpartján egymásra találnak és csodás párt alkotnak. Örökkön örökké.

Ma már inkább mérsékelt idealistának nevezném magam (ezt egyesek gyakorlott földhözragadtságnak hívják), bár a naplementében lassítva egymás felé futás majdnem bejött, csak mi a buszmegállóban szaladtunk egymás irányába - hogy átadjam az otthon felejtett bérletet. 

Hosszú évek meddő várakozása után arra is rájöttem, hogy ha valamit szeretnék, azt meg kell mondanom, mert kevés olyan lelki társ van, aki apró lelki rezdüléseimből kiolvassa titkos lelki vágyaimat. Közel tíz évig azt gondoltam, hogy ha az uram december 20-án feltett kérdésére szemlesütve azt rebegem, hogy "á, én tényleg nem kérek semmit", akkor ő majd a szemlesütés hőfokából kitalálja, hogy igazából egy bizonyos DKNY fülbevalóra vágyom...

A tizenegyedik évtől a tizenötödikig egész decemberben nyitva hagytam egy magazint azon az oldalon, ahol véletlenül bekarikáztam az adott darabot. Januárban már kénytelen voltam elpakolni az asztalról, mert belepték a morzsák. A tizenhatodik és tizenhetedik év úgy telt el, hogy az év során minden egyes plázatúra alkalmával (ami ritkán adódik egy vásárlásfóbiás férjjel) elmondtam az adott kirakat előtt, mennyire tetszik a kis füldísz.
Tavalyelőtt megvettem magamnak. 

Persze, nyugodtan bevallhatom, hogy titkon még mindig rajongok a romantikáért, de tavaly már nem lepődtem meg, amikor az uram karácsony előtt rákérdezett, szeretem-e én egyáltalán az ékszereket, és piruló "igen" válaszomon felbuzdulva meglepett ... egy ékszertartó dobozzal.